Május 15-én új kiállítás nyílt a múzeumban Vagonba zárt nemzet címmel, mely a tragédia után a csonka Magyarországra szökő honfitársaink életkörülményeit mutatja be. Ezeket a részleteket nagyon kevesen ismerik, és az iskolai tantervekben sem nagyon szerepel. Ezért választották az évforduló előtt ezt a témát?

 

Nagyobb ambícióink vannak. A magyar közvéleményben és közgondolkodásban egy határozott emlékezetpolitikai fordulat feltételeinek megteremtéséhez igyekszünk hozzájárulni. Az nem tartható ugyanis, hogy a nemzet közösségi emlékezetének védelme, megújítása és megosztása lényeges pontokon kicsússzon a nemzet kezéből. A nagy magyar képeskönyvből a szemünk láttára fényképek, bejegyzések, néha egész fejezetek tűnnek el, bizonyos szereplők megfellebezhetetlen és bántó előjogokkal bírnak, mások a teljes feledés határára kerülnek. A rendszerváltással alapvetően nem sikerült a kánont megváltoztatni, az emlékezetpolitika eszközei, intézményei és nyelvi megoldásai zárt rendszerekben alakulnak. Elfogadhatatlan, hogy a hazai közvélemény pillanatnyilag alig rendelkezzen információval az 1918-at követő borzalmas magyar exodusról, amely alapvetően, a mai napig meghatározóan alakította át a Kárpát-medence etnikai térszerkezetét és a magyar nemzet életlehetőségeit. Az első világháború befejezését követően - az antant felhatalmazásával és a Károlyi kormány asszisztálásával – a szomszédos országok nemtelen háborút indítottak a megszállásuk alá került területeken a magyar polgári lakosság ellen. A magyar világ összes eleme a célkeresztbe került, megszüntették a magyar közigazgatást, betiltották a magyar szervezetek és iskolák többségét, cenzúrázták a színházi előadásokat és a templomi beszédeket, büntették a közterületeken a magyar beszédet, mindennaposak voltak az indokolatlan letartóztatások, nyilvános verések, botozások. Több megszállt városban a békés tüntető tömegbe lőttek, mártír magyar férfiak, nők és gyermekek maradtak holtan az utcák kövezetén. Nekik a mai napig nincsen helyük a magyar szívekben, emlékező beszédekben és köztéri emlékművekben. Ugyanúgy, ahogy annak a több, mint négyszázezer magyarnak, akik megtagadva a megszállókra tett hűségesküt, 1918 novemberét követően néhány hónap alatt voltak kénytelenek elhagyni ezeréves szülőföldjüket és menekültek át a demarkációs vonalakon a meg nem szállt országrészbe.   

Mondhatni, hogy a látogatók igen megrázó képet kapnak arról, hogy mit kellett túlélnie a magyar nemzetnek?

A menekülni kényszerülő magyaroktól elvették házukat, ingóságaikat, nyugdíjukat, gyakorlatilag mindenüket. Több nemzedék felhalmozott emlékeit egy marhavagonba zsúfolva, üldözöttként, zokogva, megalázva hagyták el városaikat. A szülőföldjéről elüldözött 400-450 ezer menekült többsége ráadásul a magyar középosztályhoz tartozott, állami tisztviselők, bírák, tanárok, földbirtokosok, vasutasok, postások, rendőrök, csendőrök voltak, az ő kiűzésükkel az elszakított területek nemzetfenntartó, közösségszervező erejének nagyobbik része is távozott. A Magyarországra menekültek aztán borzasztó körülmények között, hónapokig, gyakran évekig - Európa szégyenére - a budapesti pályaudvarok marhavagonjaiban éltek. Az utolsó vagonlakó 1927-ben hagyhatta el kényszerű lakhelyét. A kiállításunkban látható egy másik vagon is, amely ellentétes irányba indul: viszi a megszállt Magyarországról zabrált holmit Romániába. 1919-20-ban a román megszállás ideje alatt minden mozdíthatót elvittek az országból, leszerelték a gyárainkat, kirabolták a múzeumainkat, elvitték a terményeinket. Bandholtz tábornok, a magyarországi antant misszió amerikai képviselője írja, hogy ha a románokat mindenképpen ki kellene tüntetni, javasolná nekik az „Ali Baba és a Negyven Rabló” érdemérem adományozását. Kevesen értik és érzik, hogy 1918 óta a magyarok mázsás lelki és materiális többlet teherrel járják az európai történelem útvesztőit. Mindenekelőtt ezt kell teljes mélységében megértetni saját magunkkal, majd megismertetni és elfogadtatni az európai közvéleménnyel. A magyar nemzet Európa közepén olyan, mint az ismeretlen, magányos, öreg, legyengített, ám valamikor világhíres ökölvívó: a környékbeli fiatal versenyzők rendszeresen nyerik ellene a meneteket, a nézők nem ismerik és nem értik, edzői rendszeresen cserben hagyják, segédei titokban a másik saroknak is dolgoznak, frissítőjébe időközönként gyanús dolgok kerülnek, de tény, hogy eddig senki sem tudta kiütni, a legreménytelenebb helyzetből is feláll, mozgósítja az ellenfelek számára is megmagyarázhatatlannak és kifogyhatatlannak tűnő tartalékait és a következő menetet jelző gongütésére újra és újra, megint ott áll a szorító sarkában. Ahogyan Cs. Szabó László mondja: „hatalmas és hű szellemekkel szövetkeztünk, akármennyit ártunk magunknak, az utolsó pillanatban mindig visszarántanak az örvényből. Ez a nép mindenét eltékozolta csak az ősapáit nem. Lehet, hogy egyszer ők is teherré válnak. Nagyon könnyű dolga lesz akkor a halálnak.”

Korábban egy interjúban említette, hogy a Trianon Múzeumban mindennapos a könnyező, elérzékenyülő látogató. Ez most is igaz?

Azt hiszem a megrendültség és megilletődöttség a két leggyakrabban előforduló nemes érzelem a múzeumban. Nem véletlenül. Látogatóink közül sokan itt látják először kompromisszumok nélkül, mások számára is hozzáférhetően életük meghatározó összefüggéseit. Trianon tabui egy évszázada szivárognak a magyar családtörténetek mélyére és iktatják ki észrevétlenül a közösségi reagáló képesség receptorait. A Trianon Múzeum ellenszert kínál a látogatóknak, a reménytelenség, a kishitűség és a felejtés ellenszerét.

A mai napig sokan kapnak ebben az országban kárpótlást különböző múltbéli sérelmeik miatt, nem tartoznak viszont közéjük azok, akiknek az egész családjától elvették a hazáját, és megfosztották őket tulajdonképpen minden joguktól. Nekik hogyan lehetne vigaszt nyújtani?

Terveink szerint létrehozunk egy nemzetközi jogászokból, kárpótlási szakemberekből, közgazdászokból. újságírókból álló munkacsoportot, amely megvizsgálja, hogy milyen jogi, pénzügyi és nyilvánosságbéli lehetőségei vannak a 20. században a magyarok ellen elkövetett bűnök számba vételére, az elszenvedett anyagi és erkölcsi károk megtérítésére. Még az idén el fog készülni egy tudományos igényű kataszter, amely mai értéken fogja bemutatni a magyarságot ért kollektív veszteségeket, földben, ingatlanban, termelési eszközökben, intézményekben. Fel fogjuk vetni az utódállamok felelősségét, álláspontunk szerint az ilyen horderejű bűnök nem évülhetnek el.

A most nyíló új kiállítás a felelősöket nevezi meg, illetve mutatja majd be. Milyen fogadtatásra számít, mi ezzel a cél?

A június 4-én nyíló kiállításunk Trianon varázstalanításában egy újabb küszöböt igyekszik átlépni, amennyiben megnevezi a trianoni-versaillesi békediktátum létrehozásában fő felelősséget viselők neveit. Amiképpen a kommunizmus bűneinek feltárásában és az áldozatoknak szóló elégtétel megadása miatt fontos pillanat volt, amikor a Terror Háza falaira felkerültek az ávósok nevei és fényképei, ugyanígy a Trianon Múzeumban is katartikus és jótékony következményekre számítok. A „Fekete arcképcsarnok - A közép-európai egyensúlyok lerombolásának és a történelmi Magyarország szétszakításának politikai felelősei” című kiállításunk megnevezi Európa utóbbi száz éve leggyászosabb következményekkel járó politikai konstrukciójának létrehozóit, tekintet nélkül arra, hogy amerikai elnökről, magyarországi balliberális idolról, vagy román nemzeti hősről van-e szó. A kiállítást a Fekete arcképcsarnok politikusaitól idézett mondatok kísérik végig, amelyek döbbenetes egyértelműséggel leplezik le, hogy miről is szólt valójában a főszereplők számára a trianoni békemű. Kiállításunkon Bartók Béla, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című zseniális műve kristálytiszta pontossággal teszi átélhetővé a 20. századi Európa hanyatlását és legnagyobb magyar tragédiáját.

Mi az általános tapasztalat, milyen élményekkel, érzésekkel távoznak a látogatók? Egyáltalán nagyjából hány százalékban tudnak róla a turisták, hogy Várpalotán létezik ez a múzeum?

Megtisztelő és erőt adó, hogy látogatóink méltányolják erőfeszítéseinket. Szóban és írásban is érdemtelenül nagyra értékelik a teljesítményünket.  A Várpalotán megjelenő turisták gyakorlatilag a Trianon Múzeum meglátogatására érkeznek. Azt hiszem, hogy tudatos látogatóink számára - a közgyűjteményi funkciók mellett - a Trianon Múzeum a nemzettel történő szimbolikus találkozás és meditáció egyik fontos helyszíne is.

Sokan érkeznek a határon túlról?

Az elszakított területekről érkező magyaroknak nem kell magyarázni a múzeum küldetését, valóságos zarándokhelyként tekintenek a múzeumra. Nálunk a Külső-Magyarországi magyarok belépődíj megfizetése nélkül jöhetnek be a múzeumba, ezzel is szeretnénk kifejezni nemzetpolitikai prioritásainkat. A külhoni magyarok irányában megnyilvánuló anyaországi szolidaritás a magyar identitás gyógyulásának egyik legfontosabb mércéje, ebben a Trianon Múzeumnak vezető és példaadó szerepet kell játszania.

Ha lehetne kiemelni esetleg egy-egy témát az eddigiek közül, melyiket tartaná a legmeghatározóbb kiállításnak?

Azt gondolom, hogy a legmeghatározóbb magának a Trianon Múzeum a léte és a már-már eltüntetett és elfelejtett történelmi magyar szempontok és érdekek közül néhánynak a kiegyensúlyozott beemelése a magyar közbeszédbe.  Azt hiszem, a Trianon Múzeum nélkül ma egy kicsit másképp beszélnénk Magyarországról. 

Milyen forrásokból dolgoznak leginkább? A szervezőket olykor motiválja személyes érintettség is?

A múzeum tíz éves története során kialakult intézményünk körül egy olyan kutatói-gyűjtői hálózat, amely rálátást biztosít a Trianonnal kapcsolatos rendkívül gazdag dokumentum és tárgyi anyagra. A személyes érintettség pedig az, hogy magyarok vagyunk. Mi valljuk és igyekszünk gyakorolni a „Minden magyar felelős minden magyarért” és az „Egyetlen magyart sem hagyunk hátra” eszméjét.

Az alapítástól, 2004-től 2010-ig a múzeum semmiféle állami támogatásban nem részesült. Sőt, akár mondhatni, hogy kezdetben inkább civil kezdeményezés volt. Mostanra több a lehetőség, hiszen az államnak be kellett látnia ennek a fontosságát. Feltételezem, azért lenne még mire költeni.

A jelenlegi költségvetési támogatásunk a múzeum küldetéséhez mérten inkább jelképesnek mondható. Ahhoz, hogy csak elérjük a nagy országos közgyűjtemények támogatottságát, nagyságrenddel lenne szükséges növelni az állami szerepvállalást. Be kell látni végre, hogy a magyarság speciális helyzetéből adódóan, a 21. század elején a Trianon Múzeum az egyik legkevésbé nélkülözhető és a legtöbbet segítő kulturális terméke lehet Magyarországnak és az egész Kárpát-medencének.

Milyen terveik vannak még a továbbiakban? Ha jól tudom megjelenés előtt áll például egy különleges Kárpát-medencei útikönyvük.

Trianon gyógyításának talán a következő fontos lépése lehet, hogy minden magyar, bűntudat nélkül hazájának tekintse és tekinthesse a Kárpátok által körbe ölelt történelmi hazát. Hiszek benne, hogy ezt az alapállást előbb-utóbb el tudjuk fogadtatni a Kárpát-medence együtt élő nemzeteivel is. Ehhez viszont kétségtelenül egy újragondolt, a teljes Kárpát-medencére, valamennyi együtt élő nemzetre figyelemmel lévő, megújított magyar nemzetpolitika szükséges. Mi a magunk eszközeivel ezt a helyzetet igyekszünk elősegíteni. Ilyen nemzetpolitikai termék az általunk idén megjelentetni tervezett látványos útikönyvünk is, amely - a modern magyar turizmus történet másfél százados történetében - először írja le Kárpát-medencét egységes turisztikai területként.

Sokan kérdezték már, hogy a múzeumnak nem lenne-e jobb helye Budapesten. Elképzelhető a költözés?

Mi készen állunk. Úgy látom, hogy az utóbbi években abban közmegegyezés alakult ki, hogy egy a Trianon Múzeumhoz mérhető regionális küldetéssel és feladatokkal bíró nemzeti intézménynek a fővárosban van a helye. Mi a magunk részéről kitartóan azt a helyszínt és épületet javasoljuk, - a Vajdahunyadvárat - amely Budapest szívében, eredetileg a történelmi Magyarország különleges, a mai napig hatásos építészeti újraálmodásaként jött létre. Trianon szimbolikus és gyógyító meghaladására dolgoztuk ki Az Ezeréves Magyarország Múzeuma című programot, amelynek ideális helyszíne a Vajdahunyadvár. A program jól illeszkedhet a Városliget jelenlegi fejlesztéséhez, valamint először teszi lehetővé, hogy a régi Magyarország ereje, változatossága és mintaadó képessége –Budapest kulturális kínálatának részeként, több millió a Hősök terét felkereső turista közvetítésével – végre az európai közvélemény számára is érthető és megismerhető legyen.   

  • barikad00001
  • barikad00002
  • barikad00003
  • barikad00004
  • barikad00005
  • barikad00006
  • barikad00007
  • barikad00008
  • barikad00009
  • barikad00010
  • barikad00011
  • barikad00012

Simple Image Gallery Extended

Kereső

 Délvidéki Magyar Golgota

busz1

amivarosnk

 

 

Névtelen

 

mozaik muzeumtura logo 445x130

online-jatek

Turul szobrok

Elérhetőségek

Villámposta: 

titkarsag@trianonmuzeum.hu
trianonmuzeum@trianonmuzeum.hu
kolozsvar@index.hu

Levelezési cím:
8100 Várpalota; Pf.107.

Számlaszám:11735005-20567376
Adószám: 18933510-2-19

További információ:
+36 30 646-7089; +36 88 372-721

Nyitva tartás

Március 1. - Október 30.
Hétfő: zárva
Kedd-csütörtök: 10:30 – 16:00
Péntek-vasárnap: 10:30 – 17:00

 

A Múzeum egész évben látogatható!

 

Külső-Magyarországiak (az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők) számára a Trianon Múzeum látogatása ingyenes!

Belépőjegy áraink:

  • Felnőtt: 1200 Ft
  • Diák, Nyugdíjas: 600 Ft
  • Csoportos jegy (10 fő felett): 600 Ft
  • Családi belépő (2 felnőtt és gyermekeik): 3000 Ft
Tárlatvezetési lehetőség előzetes megbeszélés alapján.