Reményik Sándor (1890-1941) a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Munkássága a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Áprily Lajos és Tompa László mellett a "helikoni triász" tagjaként az erdélyi magyar irodalom egyik vezető költőjeként tartjuk számon.
Életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény, de a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik, és ki is tudják használni.
A magyar irodalmi lexikon ezt írta róla: „neve az irredentizmussal forrt egybe”. Ő „csak” azt mondta: légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, anyanyelvedhez, a nemzeti kultúrához, a templomhoz és az iskolához.
Első verseskötete (Fagyöngyök, 1918) a Nyugat első nemzedékén nevelkedett, vívódó, magányos költőre vall. Az 1918 után Végvári álnéven megjelent köteteiben (Mindhalálig, 1918; Végvári versek, 1918-21) a kissebségi létre kényszerült erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, és a szülőföldön maradásra szólította föl.
„Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…”
Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, az embertelenség és igazságtalanság. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette.
A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. Ez a Reményik szenvedő, törődő, halk hangú ember. A húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. De azért mindig az életet hirdette. Reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakát. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarásának szimbóluma.
„És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.”
A petrozsényi Kugler Henrietta egyike volt annak a sok százezer magyarnak, akiknek a Magyarországtól 1918-ban elszakított területeken sokáig egyetlen vigasza és reménysége Reményik Sándor hazafias költészete volt. Ezekben az években néhány Reményik verssor családokat, falvakat, országrészeket volt képes megtartani a hazának.
A királyi Romániában üldözött és betiltott Reményik Sándor verseit éjszakánkánt kapcsos füzetekbe másoló középosztálybeli magyar leány gyönyörű gesztusa ezt a nem lankadó magyar ellenállást őrzi és mutatja meg. A füzeteket Kugler Henrietta lánya, Martonossy Imola a Trianon Múzeumnak adományozta. Értékes tárgyak gazdagítják a múzeum anyagát a szombathelyi Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskola jóvoltából is.
A magyar irodalomból évtizedekre száműzött Reményik Sándornak, a házsongárdi temetőben álló sírján ez a mondat olvasható: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.” Kiállításunk e felszólítás beteljesítéséhez ad igaz és szép indíttatást.