Tisztelt egybegyűltek, honleányok és honfiak, nemzettársaim!

Van nekünk egy híres könyvünk, melyben a magyar irodalom jelesei gyászolják a trianoni tragédiát. Minden patrióta ismeri, a címe: Vérző Magyarország, alcíme: Magyar írók Magyarország területéért, szerkesztője pedig nem más, mint irodalmunk egyik géniusza, Kosztolányi Dezső. Bármelyik írását e könyvnek fölolvashatnánk, előadhatnánk a Nemzeti Összetartozás Napján. De most nem a magyar írók gyöngyszemeiből idéznék. Az 1928-ban publikált második kiadás tartalmazza Lord Rothermere Magyarország helye a nap alatt című írásának egy részletét, melyből a következő bölcs passzusokat emelném ki:

„A három béke közül, amelyek Közép-Európa térképét újjáalakították, az utolsó és a legesztelenebb volt a trianoni. Ez ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetek meglévő keveredését, még inkább bonyolította ezt a kérdést. Olyan mély az elégedetlenség, amelyet ez teremtett, hogy minden elfogulatlan utazó, aki a kontinensnek ezen a vidékén jár, tisztán látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét.

A középeurópai államok mostani határai önkényesek és nem gazdaságosak. De van ennél még sokkal nagyobb veszedelmük is. Igazságtalanságuk állandó veszedelme Európa békéjének.

Azok a kezek, amelyek a mai politikai helyzetet létrehozták, jövő háború magvait vetették el.”

105 esztendő telt el a trianoni békediktátum aláírása óta. Azóta ez az elátkozott kastélynév nekünk, magyaroknak a legfájdalmasabb és egyben a leggyűlöletesebb jövevényszavunk. Soha be nem gyógyuló sebhely, tüzes billog hege a homlokunkon. Akinek elmúlt, eltűnt, az inkább ne nevezze magát magyarnak.

Másoknak az elátkozott kastélynév mámorosan cseng. Számukra örömünnep a mi gyásznapunk. 105 éve örömködnek, emellett pedig tiltakoznak a mi gyászunk, a mi méltatlankodásunk, nemes haragunk miatt. Mi több, gúnyolnak is bennünket. Pedig több mint egy évszázaduk volt belátni, hogy nemcsak Magyarország, hanem Európa, sőt az egész világ gyásznapja ez.

 Lord Rothermere és számos más tisztán látó személyiség megállapítását ‒ miszerint Trianon igazságtalansága az eljövendő háborúk magvait vetette el, és állandó veszedelme Európa békéjének ‒ a történelem többszörösen és könyörtelenül igazolta.

Trianonban ugyanis nemcsak Nagy-Magyarországot, nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiát trancsírozták föl, hanem fenekestül fölborították Európa ‒ és ezáltal az egész világ ‒ politikájának ökológiai egyensúlyát. Korántsem állíthatjuk, hogy akkor igazságos volt a világ, igazságosak voltak a hatalmi-birodalmi konstrukciók. Tele volt a világ akkor is borzalmak tömkelegével. Olyannyira, hogy a feszültségek és a machinációk szörnyű világháborúba torkolltak. De az egyensúlyt még ez a Nagy Háború sem borította volna föl végleg, még lett volna esély arra, hogy majd’ 40 millió ember halálából okulva megelőzzék százmilliók elpusztítását. Ám a rövidlátás, az elvakultság, a pillanatnyi hatalmi érdekek, a bosszúvágy, a mohóság és egyéb emberi gyarlóságok miatt azok, akik a feltételeket diktálták, Trianonban markolatig döfték belénk a kardjukat, nem számolva azzal, hogy saját magukat is keresztülszúrják vele.

Az erős közép-kelet-európai birodalmat instabil utódállamokra tagolták, tárva nyitva hagyva Pandóra szelencéjét. És láthatjuk az eredményt. A régi világrend olyan volt, amilyen, de abban a hajdani ökológiai szisztémában gyakorlatilag lehetetlen lett volna a világtörténelem legszörnyűbb ideológiáinak és legádázabb tömeggyilkosainak hatalomra jutása és érvényesülése. Az ész nélkül fölborított világrendben még a magukat győztesnek képzelő birodalmak is végzetesen meggyengültek, így senki sem tudott gátat szabni a tektonikus földrengéseknek. Lehetetlen összeszámolni, hány áldozata volt együttvéve a második világháborúnak, a kommunizmusnak és azoknak a háborúknak és népirtásoknak, amelyek nemcsak a 20. századot kísérték végig, hanem napjainkban is folynak, és egytől egyig a régi világrendet fölborító döntések következményei. Nem olyan nagy ez a bolygó: egy jelentősebb vulkánkitörés is elegendő ahhoz, hogy a Föld éghajlatát megzavarja. Hát akkor egy birodalom fölszámolása Európa, sőt a világ szívében.

Mindezekre gondolniuk kéne mindazoknak, akik ítélkeznek fölöttünk, amiért mi nem hagyjuk, hogy a világtörténelem eme óriási igazságtalanságáról és tévedéséről megfeledkezzen az emberiség. Mint akkor, most is szembemegyünk az árral, és nem rajtunk fog múlni, ha a nyugati civilizáció, melynek több mint 1100 éve a védőbástyája vagyunk, összeomlik.

A Nemzeti Összetartozás Napjának neveztük el azt a napot, amelyen megpróbáltak szétszakítani minket, de valójában kegyelemdöfést adtak annak a világrendnek, amely néhány évtized alatt igazi normalitáshoz vezethette volna el Európát és Európa vezérletével az egész emberiséget. Ehelyett százmilliók halála, embermilliárdok kálváriája lett a sorsunk. Mi mégis találtunk egy szép és pozitív elnevezést ‒ de eljön az az idő, amikor június 4-e és az elátkozott kastély neve azoknak is szimbólummá és gyásznappá válik, akik 105 éve örömködnek és gúnyolódnak. Ám akkor valószínűleg késő lesz, mert ebben a században már nemcsak az emberi gyarlósággal kell megvívnunk, hanem a klímakatasztrófákkal és a mesterséges intelligenciával is, mellyel az emberiség vakmerő módon Isten felségterületére merészkedik be. De mi bízzunk abban, hogy a Kárpát-medence mindig is túlélőhely volt, a Föld nevű golyóbis egyik ideális tartománya ‒ nemhiába folyt érte annyi drága vér.

Eme politika-ökológiai eszmefuttatás után visszaeveznék a költészet vizeire, hogy emelkedett hangulatban zárjam beszédemet.

Szőcs Géza Ez már a feltámadás című patrióta költeményéből idézek néhány sokatmondó részletet:

Életem egyszer már véget ért.

Ez most a ráadás:

ha nem is a végső, mégis

mégis föltámadás,

valami morajló folytatás,

melynek hullámverése mélyén

ott rejlik, rejtőzik halálod

mint lakatlan képzettársítás;

ez most: az Utolsó Utáni

Még Egy Esély:

így járkálj hát a földön

így arass

így szeress, így élj, így beszélj;

mintha hunyót játszottál volna,

te szerencsés,

halálod ennyi volt csak.

[…]

Hát mérlegeld és járd körül

az új esélyeket.

A minap jól kivesztünk s köztudott:

kihalni összesen csak egyszer

vagy legfönnebb

csak még egyszer lehet:

– itt jő a gyertya, ágyadhoz elvezet –

nem lehet kétszer is megúszni

a nemzeti szívszélhűdést

s hasonló betegségeket –

Jövő időben ragozott igék és főnevek

átvilágítják mint a röntgensugár

a kerteket és nyelvtankönyveket.

A tények szemüvegén át figyelnek téged;

ne habozz sokat. Várja

hogy szót kérj és szavazzál benne

a történelmen s időn át létező

összmagyar országgyűlés figyelme.

Eddig az idézet. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Isten áldd meg az örök Magyarországot!

Orbán János Dénes

Kossuth- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író,

a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja,

a Trianon Múzeum nagykövete