Az északi féltekén mindig december 21-ét, a téli napfordulót szokás emlegetni az év legsötétebb napjának, amikor legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka. 1920 kapcsán azonban június 4-ét emlegették sokáig a Kárpát-medence magyarjai, hiszen aznap írták alá a Párizshoz közeli Nagy Trianon palotában a békediktátumot.

Az aláírást megelőzően heteken keresztül folyt a vita, nem csak a Parlamentben, hanem szerte az országban is, hogy megtegye-e ezt a kormány, illetve képviselői. Az ellenzők táborának egyik legismertebb politikusa, Friedrich István (a korábbi miniszterelnök) a Nemzetgyűlésben kijelentette: „Az egész ország ellene van az aláírásnak. A közhangulat az aláírás ellen van.” A reálpolitikusok, mint gr. Teleki Pál vagy gr. Apponyi Albert tudták, hogy az ország a kiszolgáltatott helyzetében nem tehet mást. A gyászos aktus, a diktátum aláírása két – a kormány képviseletében megjelent – férfiúra: Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomatára várt. Elvégezték azt, amit a Haza tőlük elvárt: kézjegyükkel látták el azt a nemzetközi okmányt, amely a borúlátók szerint a nemzet halálát fogja okozni. Szerencsére nem így lett…

Június 4-én, pénteken, az aláírás napján Párizsban napsütéses, meleg idő volt – mint ha a győztesek szövetségese lenne még az időjárás is. Ezzel szemben aznap Budapesten borús, felhős volt az ég – talán az is gyászolt, siratta a magyarokat. Az időjárás ellenére délelőtt százezres tiltakozó tömeg vonult végig az Andrássy úton, egészen a Petőfi szoborig. A Bazilikában „P. Zadravecz tábori püspök mondott hatalmas prédikációt” – írta a Virradat másnap. Tíz órakor megkondult az ország összes harangja, az országban öt percre megállt az élet.

Egy jó évszázaddal később azok a magyarok, akiket megszédített a globalista gondolkodás, fel szokták tenni a kérdést: minek még foglalkozni Trianonnal, hiszen az már történelem, napjainkban már nem releváns kérdés. Ha ilyen véleményt hallunk, csak annyit kell válaszolni: nem tudtad, hogy Trianon velünk él?

Az 1920-ban meghúzott határ két oldalán élő magyarok (de szlovákok, románok, szerbek is) nap mint nap a bőrükön érzik, immár egy évszázada Trianon átkát. A szerb–magyar–román hármashatár, túloldalán található falvak azért sorvadnak el, mert elszakították őket a szegedi piacuktól. A valamikori Csanád vármegye magyar falvai Arad hiányában haldokolnak. A hasonló példákat még hosszan lehetne sorolni.

Tehát soha se feledjük el: itt él velünk Trianon.