A tanácsköztársaság Vörös Hadserege 1919. május 30-án indított támadást az észak-keleti fronton, kb. 250 km-es hosszban a románokénál gyengébbnek ismert cseh-szlovák erők ellen. Az előre számítottnál nagyobb ellenállásba ütköztek, bár az az aggodalom szerencsére nem vált valósággá, hogy a románok a cseh legionáriusok segítségére siessenek. Bukarest elképzelése ekkor még sokkal inkább a már megszerzett erdélyi, partiumi és kelet-magyarországi területek mindenáron való megtartása volt. Ezt elősegítette az a hatalmas siker, hogy június 1-re sikerült egymástól elvágni a cseh-szlovák és román csapatokat.

Az ellenállás hevessége miatt az 1. hadosztály sikertelenül próbált hídfőt létesíteni a Hernád túlpartján, de a hadtest többi része nem vallott kudarcot. A 3. hadosztály 80. és 46. dandárja olyan ütemben tört előre Losonc irányába, hogy a megszállók még aznap jónak látták kiüríteni a várost. A következő napokban újra magyar lobogó lengett Tiszalúcon, Szendrőn, Tornalján és Léván. Harmadikán már Érsekújvárt, ötödikén Sárospatakot és Korponát sikerült felszabadítani. Hatodikán a 6. hadosztály bevette Kassát is, és tovább haladtak Tőketerebes, Eperjes és Bártfa felé.

A sikerek látványosak voltak ugyan, de a Vörös Hadsereg vezetése kénytelen volt felismerni, hogy az eredetileg tervezett ütemterv nem tartható, a Tiszántúlt megszálló román csapatok elleni támadásról le kellett mondani. Igaz, hogy még május 30-án az 1. hadosztály, majd a 4. hadosztály is kísérletet tett a Tisza vonalának meghaladására, de a románok felrobbantották a folyó hídját, és a megfelelő átkelő-eszközök is hiányoztak, a vártnál pedig sokkal erősebb volt a románok ellenállása is. Közben a front nyugati szakaszán lévő cseh-szlovák csapatok is magukhoz tértek az első meglepetésből, és ellentámadásokat is megkíséreltek. A front helyzetét csak június 10-ére sikerült a keleti területeken stabilizálni. Ennek ellenére a cseh-szlovák csapatoknak sikerült visszafoglalniuk Rozsnyót. Budapesten nagy reményeket keltett, hogy június 16-án Eperjesen magalakult a Szlovák Tanácsköztársaság. Az viszont igen baljóslatú hír volt, hogy Clemenceau francia miniszterelnök június 7-én jegyzéket intézett a magyar kormányhoz, és a magyar hadműveletek azonnali leállítását követelte a békekonferenciára hivatkozva. A budapesti kormány a felszólítást azzal utasította vissza, hogy a demarkációs vonalat nem a Vörös Hadsereg lépte át elsőnek, ám ez Párizsban süket fülekre talált, mint az a javaslat is, hogy a Monarchia népeinek a sorsát egy szűkebb körű – és emiatt hatékonyabbnak hitt – béketárgyaláson rendezzék, pl. Bécsben.

Clemenceau válasza nem váratott sokat magára. Ebben ismét követelték a demarkációs vonalra való magyar visszavonulást – igaz, azzal az ígérettel megtoldva, hogy ha Budapest engedelmeskedik, a román csapatok is visszatérnek a számukra kijelölt demarkációs vonal mögé. Hosszas viták után a magyar kormány végül engedett, és leállította az északi hadműveleteket. Június 13-án újabb francia jegyzék következett, melyben ígéretet tettek, hogy ha a magyarok beszüntetik az északi támadó hadműveletüket, s kivonulnak az elfoglalt területekről, utasítani fogják a román csapatokat is a demarkációs vonalra történő azonnali visszavonulásra. Június 13-a után, a komoly vita bontakozott ki Tanácskormány vezetői között a jegyzék elfogadása, illetve elutasítása mellett. A vezetők többsége az antant követelések elfogadását támogatta. Ilyen előzmények után indult meg június 17-én az északi front nyugati irányú támadása.

Az V. hadtest (a 3., 4. és 8. hadosztályok) június 17-ével védelembe ment át. Előző nap Böhm Vilmos hadseregparancsnok utasított a harcok beszüntetésére, igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy tilos a már megszerzett területeket kiüríteni (hogy ezt mégis hogyan kellett értelmezni, sem a csapatok, sem az utókor számára sem egészen világos…) A parancs ellenére még június 17-én megkezdte a 8. hadosztály az előrenyomulást Érsekújvár irányába, mert a cseh-szlovákoknak eszük ágában sem volt Clemenceau ultimátumát követni. A magyar csapatok páncélvonatokat is bevetettek: az akkori útviszonyok mellett ez volt a tüzérség mozgatásának az egyik leghatékonyabb eszköze.

A két fél harci lelkesedése változó volt. A magyar katonákat vitte előre a hazaszeretet, és többnyire jobb volt a kiképzésük is, illetve sokkal többen szereztek korábban harctéri tapasztalatokat, mint az ellenoldalon állók. Ugyanakkor a cseh-szlovákokat megrettentette a gondolat, hogy esetleg Pozsonyt is elvesztik. A magyar oldalon a lelkesedés azonban lassan fogyóban volt, főleg, miután híre járta egy közeli fegyverszünet lehetőségének. Döntőnek azonban az bizonyult, hogy Budapest hitt Clemenceau ígéreteiben, Kun Béla megüzente Párizsnak, hogy Budapest nem ragaszkodik a békerendezésnél a határok sérthetetlenségéhez (bár azt is leszögezte, hogy a tervezett északi határ elfogadhatatlan), és június 19-én elfogadták a francia politikus követeléseit. Június Kun Béla elrendelte a Vörös Hadsereg visszavonulását Északon. Ennek ellenére egyes csapattestek továbbra is előrenyomultak Nyitra felé, és átmenetileg behatoltak Érsekújvárra is. Június 22-én a Mittelhauser cseh-szlovák tábornok felismerte, hogy a Vörös Hadsereg elvesztette addigi lendületét, ellentámadást indított, csapatai megszállták a Branyiszkó-hágóra vezető útvonalat, de ezt a támadást még sikerült valamennyire kivédeni, miközben a 6. hadosztály Kassát igyekezett tartani, sőt a Mecenzéf– Gölnicbánya vonalat is elérték. Június 21-én Kassán tömegtüntetést tartottak az elkeseredett magyarok; az egyik követelésük, bízva a Wilson-i ígéretekben, a népszavazás volt…

A vég június 24-én hajnali 5 órakor következett be: a Vörös Hadsereg főparancsnoksága és Pellé tábornok, némi alkudozás és üzenetváltás után megállapodott a fegyverszünetben, és a Vörös Hadsereg, a magyar katonák sikerei semmivé lettek.

Közben az ország más területein is fontos események folytak. Kiemelendő közülük, hogy június 10-én Gróf Károlyi Gyula (ellen)kormánya Szegeden rendeletet hoz a Nemzeti Hadsereg megszervezéséről.