"Mindent felírunk."

Ezen a napon történt

1920. május 6. – A végleges békefeltételek átadása

Az antant Párizsban átadja a magyar békedelegációnak a végleges békefeltételeket. Millerand, a békekonferencia új elnöke a népszavazást nem, kisebb határmódosítást lehetőnek jelent ki.

Lényegében ezzel szertefoszlatják azokat az illúziókat, melyek sok magyarban még éltek. Azaz: teljesen mégsem. Nagyon sokan voltak a későbbi trianoni határokon belül és kívül is, akik reménykedtek – többnyire a csodában. Viszont egy szempontból ez a nap határpontnak is tekinthető: a menekülők áradata eddig is megvolt, a kiutasítottak és különféle, anyagi, egzisztenciális kényszertől hajtottak tömege eddig is áramlott Magyarország, de főleg Budapest felé – ám ez a folyamat innentől gyorsult fel még jobban. Sokan voltak, akik úgy gondolták, hogy az állásvesztésük, az államra letett hűségesküre kényszerítésük – a béke még meg sem volt kötve – csak ideiglenes állapot a békekonferencia határ-diktátuma ellenére. Erről a néhány hétről, hónapról szól sokak mellett Erdély, amióta másként hívják (Budapest, 1939.) és Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. (Studium, Budapest, 1941.) kötete (mindkettő megjelent reprintben).

A Trianon Múzeum kiállításán több terem is foglalkozik a menekültek sorsával, így – akikről a legújabb középiskolás 11.-es tankönyv is megemlékezik –, a vagonlakókkal, akik évekig, néha egy évtizedig a pályaudvarok külső vágányain álló, őket Kolozsvárról, Nagyváradról, Szatmárnémetiből, Aradról, Temesvárról, Brassóból, Pozsonyból, Kassáráról, Eperjesről, Lőcséről, Losoncból, Újvidékről, Zentáról és még számos településről, főleg városokból „haza”-szállító vagonban voltak kénytelenek élni családjukkal együtt. (Apró megjegyzés: a korabeli sajtó – magyarországi és utódállamokbeli is – „hazatérőkről”, „repatriálókról” szólt. „Hazatért” tehát pl. az a kolozsvári középiskolai tanár, aki Kolozsváron született, ott érettségizett, oda járt egyetemre, ott lett először szerelmes, oda nősült, akinek az összes rokona Erdélyben élt, és mostantól csak útlevéllel láthatta viszont őket és a házat is, ahol született és lakott három szobás kényelmes bérlakásban, mint a város megbecsült polgára). A vagonokból, amiket nem lehetett fűteni, és amikben néha nem is egy család húzta meg magát) pedig nem egyszer, sőt gyakran a barakk telepekre, hivatalosan „szükséglakótelepekre” vezetett a „kiút”, ilyenek voltak a Mária Valéria-telep, Auguszta-telep Pesten, vagy a legrettenetesebb, a Lenke úti (ma Bartók Béla út) telep és a többiek.

A barakkok fából épültek, katonai utókezelő kórházaknak, néhány hónapra deszkából és kátránypapírból. A magyar középosztály hihetetlen szívósságának és élni akarásának, annak, hogy ezek a családok meg tudtak kapaszkodni, és még így is taníttatni tudták a gyerekeiket bizonyítéka az a számos interjú, amelyeket látogatóink a vagonlakókra emlékező kiállítóterem kivetítőjén tekinthetnek meg. 

Címkék: