A Szlovák Nemzeti Tanács a bizonyíthatóan antifasiszta tevékenységet folytatottak kivételével minden magyart kitilt a politikai pártokból és a magyar sajtótermékek betiltása Szlovákiában.

Az intézkedés az elsők közé tartozik a Csehszlovákiában a „kollektív bűnösként” (Beneş-i dekrétumok) megbélyegzett felvidéki magyarság elleni igazságtalan és embertelen intézkedések sorában, aminek a betetőzése lesz a csehszlovák-magyar „lakosságcsere”, amikor is 76 616 magyart űztek el lakóhelyéről tervszerűen (ebben a számban a spontán menekülők nincsenek benne). A „lakosságcsere” – valójában magyarok és németek elűzése – előzménye volt, hogy 1945. július 3-án a prágai külképviseleteken keresztül Vladimír Clementis külügyi államtitkár jegyzékben fordult a nagyhatalmak kormányaihoz, melyben 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítésének engedélyezését kérte. A jegyzék szerint „a csehszlovák kormány képviselője a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal konzultálhatna arról a kérdésről, hogy a szlovákiai magyarok nagyobbik részének kitelepítése lakosságcsere formájában történhetne, amennyiben 345 ezer szlovák áttelepül a helyükre Magyarországról. A tervet egyedül a Szovjetunió támogatta feltétel nélkül, így Potsdamban a győztesek csak a csehszlovákiai, lengyelországi és magyarországi német népcsoport száműzetéséhez járult hozzá, szemforgató módon kikötve, hogy annak is emberségesen kell történnie… Megjegyzendő, hogy a pozsonyi szlovák kormány 2024-ig sem vonta vissza a jogot és emberséget lábbal tipró, a magyarokat megbélyegző határozatot.