|
|
"Mindent felírunk."
|
„Biharország” fővárosa, Kossuth Lajos szerint „a magyar Birmingham”, Adynak a „Pece-parti Párizs” – a magyar országhatártól tíz kilométerre, a Sebes-Körös partján terül el Partium legjelentősebb városa, Bihar megye székhelye. Nagyváradról elsőként az urbanizáció, a dualizmus kori fellendülés juthat eszünkbe és A Holnap antológia, a pezsgő irodalmi és színházi élet. Várad azonban összeforrt Szent László nevével is: a tatárjárás után szokássá vált elzarándokolni a lovagkirály sírjához, hermáját féltve őrzik a Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt, klasszicizáló barokk stílusú székesegyház múzeumában.
A hagyomány szerint Szent László király a Hévjó- (Pece-) patak és a Körös torkolatánál monostort alapított, és „erődítést” emeltetett. Az építkezések tömegesen vonzották az itáliai, vallon, flamand és német kőfaragókat, mestereket; telephelyeiket jelzik a városnegyedek nevei: Olaszi és Velence. A XIV. században Váradon tevékenykedtek a Kolozsvári testvérek, Márton és György, akik 1360–65 között elkészítették Szent István, Szent László és Szent Imre herceg egész alakos szobrait, majd 1390-ben Szent László hatalmas lovas bronzszobrát, amelyet a székesegyház előtt helyeztek el. A Dubnici krónika (1479) boldog város – „Felix Civitas” – névvel jellemezte Váradot, mely Vitéz János püspöksége alatt élte fénykorát. A mohácsi csatát követően szerepe átalakult, Erdély végvára, majd fejedelmi székhelye lett. A török hódoltság után meg tudott újulni, felépült a barokk palota, a Kanonok sor, és 1780-ban megkezdte működését a királyi jogakadémia. 1848–49-ben Váradon működött a magyar honvédség hadfelszerelési központja.
Újváros, Olaszi, Velence és Váralja negyed összeolvadásából 1850-ben megszületett Nagyvárad. Látványos fellendülés következett: 1888-ban telefonközpont háromszáz előfizetővel, közművesítés és vízvezeték-hálózat, fejlődő ipar és kereskedelem. Az 1900. évben 26 nagyvállalatot jegyeztek be, 1903-ban felépítették a villamos műveket, közvilágítás létesült, és megindult a villamosközlekedés is a városban. A fejlődés az első világháborúig tartott, Trianon után a város új neve Oradea Mare lett. A történelem úgy hozta, hogy a szerző fotográfus a második bécsi döntés miatt Nagyváradon született, hivatalosan Oradea volt, ahova iskolába járt – nyolc-kilenc éves lehetett, amikor észrevette, hogy valami kikandikál a téli fehérségből. Egy kisebb bomba volt. Ügyesen begyömöszölte a hátizsákjába, és ment tovább az iskolába, ahol a lövedéket a tízóraival együtt szépen betette az iskolapadba. „A Palinál bomba van” – suttogtak az osztálytársak, az igazgató meg szaladt az iskola mellett állomásozó román hadosztályhoz. Remények, élmények, emlékek sorakoznak a honismereti fotóalbum lapjain. A maga módján bomba ez a kiadvány is, mert nem engedi feledni a „boldog várost”, az egykori Magyar Királyság vallási és szellemi központját.
(Magyar Nemzet)
Cikkszám: 1138 Súly: 0 kg