Hazánkban 1991 óta választják meg az Év Borászát. A díjat 1996 óta az Év Bortermelőjeként lehet kiérdemelni, mert így a díjat odaítélő Magyar Bor Akadémia a nem borász végzettségű borkészítőt is engedi jelölni és kiválasztani.

A díj összeforrt a borász szakma megítélésével, a díjátadó a legnagyobb boros esemény. Az Év Bortermelőiről még nem született összefoglaló könyv.

Az Alexandra által 2003-2005 között kiadott Magyar Borászok című sorozatban mások mellett 12 díjazottról jelent meg kötet...

Dlusztus Imre tollából (Tiffán Ede, Bock József, Gere Attila, Polgár Zoltán, Báthori Tibor, Gál Tibor, Figula Mihály, Thummerer Vilmos, Malya Ernő, Kamocsay Ákos, Árvay János és Szepsy István), ezen kívül elkészült, de kéziratban maradt a Vesztergombi Ferencről és a Takler Ferencről szóló dolgozat is. Ezek képezték az alapját az új, összefoglaló munkának, melynek az a feladata, hogy a díjazottakon keresztül bemutassa a hazai borászat közel negyed évszázados fejlődéstörténetét, mely átfedésben van több elkötelezett család történetével is.

Ezeken a családtörténeteken keresztül rajzolódnak ki a sok elemükben nagyon hasonló ívű életpályák, amelyekben nem csak a borászok küzdelmes élettörténete, hanem a 20. század valósága is látható.

Idézet a bevezető esszéből: „A díj, 2014-ből visszanézve, a családi borászatokat preferálja. Van ebben logika, hiszen az 1990-ig tartó időszakban minden szakmabeli a főállását tekintve állami vagy szövetkezeti keretek között dolgozott, s még a legjobb területeken és a legkorszerűbb technológiai háttér mellett sem mutathatta meg a jó borász az igazi tudását. A korszak ugyanis a mennyiséget jutalmazta, a minőségi szempont pedig megmaradt azoknak, akik kis, kézműves pincéket tartottak a maguk gyönyörűségére – ugyanakkor nem is álmodhattak korszerű feldolgozóról, ami nélkül nincs fejlődés. Ezek a manufaktúrák aztán óriásit léptek előre. Villány vitte a zászlót, ahol a szakcsoport (erről később bővebben) és a jó kezekben lévő termelőszövetkezet szakmai bázisán még a viszonylag kis borvidéki terület mellett is komoly középbirtokok jöttek létre.

A szétaprózódott szekszárdi szőlőhegyen is létrejött egy-egy jelentősebb családi birtok, Etyeken pedig a Hungarovintől kilépő Báthori épített föl világszínvonalú földolgozót. Igaz ezt az üzemet elsodorta később egy rossz döntés. Közben Egerben a Thummerer család szinte a semmiből rakott össze egy magyar mércével mérten nagy borászati vállalkozást, s egészen addig, amíg Kamocsay Ákos személyében (1999) színre nem lépett egy ízig-vérig nagyüzemi borász, a családi borászatok vitték a prímet.

Hozzá kell tenni, hogy a legnagyobbak többsége nagyüzemi borászként kezdte, sőt azt is lehet mondani, hogy a kertészmérnök vagy borász végzettségű boremberek (Tiffán, Báthori, Vesztergombi, Thummerer, Polgár, Gál, Kamocsay, Figula, Szepsy, Malya, Árvay,  Takler, Vincze, Garamvári, Konyári, Lőrincz, Légli és Áts) mind nagyüzemben tanulták meg a gyakorlati borkészítést, Gálné Éva pedig állami kutatóintézetben. Igazán családi alapon csak hárman, az erdész Gere Attila az apósától, a gépész Bock József pedig az édesapjától szívta magába a szaktudást, és ott van az egyetlen, többszörös kakukktojás Frittmann János, aki a halmozottan hátrányos helyzetű Soltvadkertről ért föl a csúcsra. Ő általános italszakon végzett Nagykőrösön, tud készíteni üdítőt, sört vagy égetett szeszt, mégsem lépett be egyetlen nagyüzembe sem: 1982-től dolgozik maszek borászként.”

A kötet paraméterei: 230x290mm, 256 oldal, kemény kötéses, színes. Megjelenés 3000 példányban. Kiadó az Eusebius Kft. A sorozat címe: Elitbor Könyvek. A könyvhöz az előszót Kállay Miklós professzor, a Magyar Bor Akadémia elnöke írta.