Az I. világháború után megkezdődött Magyarország megszállása. A hódító csehek, szerbek és románok túlkapásaik révén, szisztematikusan kezdték eltűntetni a magyar jelenlét összes nyomát. Lecserélték a helységnevek tábláit, lerombolták a műemlékeket,  letépték a középületekről a nemzeti szimbólumokat, s nem utolsó sorban kezdték eltüntetni magát az embert is. A megszállt területeken a katonai és félkatonai egységek nem riadtak vissza a legembertelenebb gaztettektől sem. Rendszeresek voltak a fizikai bántalmazások, az erőszakos vagyonelkobzások, a lakosok megfélemlítése. Ennek következtében a civilek folyamatos terrorban élték mindennapjaikat, amelyet sokan nem tudtak elviselni.

1918-tól megkezdődött egy óriási menekültáradat Magyarország még meg nem szállt területeire. Ezen probléma orvoslása érdekében 1920-ban megalakult az Országos Menekültügyi Hivatal, amely 350 000 száműzöttet regisztrált 1924-ig. A valóságban viszont ennél sokkal nagyobb menekülthullám ment végbe. Reális becslések alapján, ez a szám elérhette a 400 000 – 450 000 főt is. A családok ezreinek megpróbáltatása ezzel még nem ért véget, ugyanis egy háborúk és forradalmak által meggyötört országba érkeztek. A kifosztott gyárak, az összeomlott közigazgatás és a parlagon heverő mezőgazdaság nem tudott elegendő munkát biztosítani a beáramló embertömegeknek, így az üldözöttek teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A „szerencsésebbek” tudtak alkalmi munkát találni maguknak, mialatt barakklakásokban tengődtek. A legszerencsétlenebbül járt háznépek viszont fűtetlen vagonokba kényszerültek, amelyek a budapesti pályaudvarok mentén nyomornegyedekké álltak össze, ahol mindennaposak voltak a járványok és a bűncselekmények, a nélkülözésről nem is beszélve. A Trianon Múzeumban megtekinthető az egyedülálló Vagonlakók kiállítás, amely egy pályaudvaron szűkölködő család eredeti hagyatékából lett összeállítva, annak érdekében, hogy kegyelettel bemutassa eme korszak viszontagságait.