A képen látható bronzalak tótprónai és blatnicai Prónay Pál szikár, határozott és katonás alakját ábrázolja, aki a nyugat-magyarországi felkelés emblematikus személyiségévé vált. Az Őrvidék hovatartozásának konfliktusa 1919. szeptember 10-én robbant ki, amikor aláírták a saint-germaini békeszerződést. Ennek fényében a szintén vesztes Ausztria megkapta volna „etnikai alapon” az egész Őrvidéket. Habár a magyar kormány tiltakozott az ítélet ellen, ennek ellenére ezt az utasítást is jóvá kellett hagyni 1920. június 4-én.

Eme diktátum ezen kitétele mégjobban felkorbácsolta a magyar közvéleményt. Ennek hatására szabadcsapatok kezdtek szerveződni a terület megóvása érdekében a Székely Hadosztály martalékából, volt katonatisztekből, és a Selmecbányáról kiűzött akadémistákból, élükön Prónay Pállal, Héjjas Ivánnal és Ostenburg-Moravek Gyulával. Az első fegyveres összecsapást Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette 1921. augusztus 28-án Ágfalvánál, ahol felvették a harcot a benyomuló osztrák csendőrökkel és kiűzték őket a területről. Ezzel kezdetét vette a nyugat-magyarországi felkelés. A lázadók innentől kezdve szisztematikusan szorította ki Őrvidék területéről a megszállókat, majd a többségében magyarok lakta Felsőőrön 1921. október 5-én kikiáltották a Lajtabánságot, élén Prónay Pál bánnal. Dacolva a külföldi nyomással, az állam másfél hónapig regnált, Ausztria pedig tehetetlenül tűrte, hogy nem tud szembeszállni egy maroknyi félkatonai alakulattal.

Eme ellenállás késztette rá a szembenálló feleket arra, hogy mind a magyar mind az osztrák fél tárgyalóasztalhoz üljön és diplomáciai úton rendezzék határvitáikat az Antant közvetítéssel. Ennek eredményeként, 1921. október 13-án született meg arról a döntés Velencében, hogy Sopronban népszavazást fognak tartani a város hovatartozásáról. Év végén a polgárok közel kétharmada döntött úgy, hogy továbbra is a magyar hazához kíván tartozni, így ez volt az egyetlen jelentősebb határváltoztatás Magyarországon, ahol a Wilsoni-elvek érvényesültek.