Nyugdíjasokból álló csoportot vezetek a „Vagonba zárt nemzet” kiállításon. Pályaudvari hangulatot idéző tér 1919 szomorú őszének idejéből, valahol Budapest környékén. Balra egy tehervagon áll magában. Most elűzött, sokgyermekes magyar család nyomorúságos hajléka. Jobbra indulásra kész pőrevagon lopott kincsekkel éppen indulóban Bukarest felé. A teremben gőzmozdonyok monoton pöfögő és szuszogó zaja, fékcsikorgás és gyorsszerelvények ütemes zakatolása hallatszik a félhomályban. A tehervagon egyik felében kopott konyhaasztal négy székkel, a tálalószekrényen befőttek, edények és tányérok. A másik irányba nézve egy kétajtós ruhásszekrény takarásában megvetett ágy, felette ovális keretben Szűz Mária képe függ. Könyvek, Zsolnay-váza, varrógép, aranykeretes tükör és a padlón perzsaszőnyeg. Egy magyar polgárcsalád széttört életének megmentett szilánkjai. Mindaz, amit a szülőföldjükről elűzve, otthonukból még megmenthettek. Itt van mindaz, ami megmaradt generációk felhalmozott értékeiből.

Szépkorú közönségemnek mesélni kezdek annak a több százezer magyarnak a kálváriájáról, akiket a román megszállók rövid úton dobtak ki Erdélyből és akik azután kényszerűségből valóságos vagonvárosokban éltek Budapesten és környékén: a Nyugatinál, Kőbányán, Rákosrendezőn, Rákospalota-Újpesten, Pestszentlőrincen, Budafokon, Ferencvárosban és Dunakeszi-Alagon vagy a volt barakk-kórházak helyén kialakuló hírhedt Auguszta-, Mária Valéria- és Zita nyomortelepek valamelyikén. Még mondandóm elején tartok, amikor kiderül, szinte nincs olyan a hallgatóságomban, aki ne lenne valamilyen módon érintett. Egyeseknek „vagonlakók” a felmenői, míg másoknak a felvidékről, a benesi dekrétumok következtében 1945 után kiebrudalt családtagjai vannak. Olyan is akad, aki Ceaușescu diktatúrája elől menekült a csonka országba. Idős magyar férfiak és nők állnak a kiállításon megrendülten. Egy néni – aki gimnáziumi tanárként ment nyugdíjba egy fővárosi iskolából - könnyezik. Ezt a múzeumot mindenkinek látnia kell! – mondja hálával és köszönettel. Tudja, nekünk idősebbeknek még el kell siratnunk Trianont. Mi rossz korban nőttünk fel. 1945 után sem beszélni, pláne tanítani nem volt szabad erről. A fiatalabb generációknak pedig meg kell ismerniük nagyszüleik, a mi történeteinket. Ahhoz, hogy biztos lábbal álljanak a mai felfordult világban, tudniuk kell, honnan jöttünk, hová tartozunk és kik vagyunk. Enélkül nincs magyar jövő. Végre van egy olyan hely, ahova elhozhatom az unokáimat!

Tóth László

kurátor