A katonai konvenció előzménye az volt, hogy 1918. november 3-án a Padova melletti Villa Giusti-ban a (de facto már nem létező) Osztrák-Magyar Monarchia nevében Viktor Weber és Armando Vittorio Diaz tábornokok fegyverszüneti egyezményt írtak alá. A megállapodás tételesen csak az olasz fronttal kapcsolatos dolgokat rögzítette, a demarkációs vonalnak pedig a történelmi magyar határokat tekintette. Ezek az események a Károlyi-kormányt kész helyzet elé állították, 4-én azonban arról értesült, hogy a balkáni fronttal kapcsolatban külön fegyverszüneti egyezményt kell kötni, és ebben a kérdésben Franchet d’Espèrey tábornok, a balkáni szövetséges hadsereg parancsnoka az illetékes. Emiatt úgy döntöttek, hogy egy budapesti delegáció leutazik Belgrádba, ahová várható volt a francia tábornok. A küldöttséget eredetileg Linder Béla (akkor még) hadügyminiszter vezette volna, ám helyette végül maga Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és néhány „kísérőjük” ment le a szerb fővárosba. A „pacifista miniszterelnököt” az az (igen naiv) elképzelés vezérelhette, hogy egy újabb fegyverszüneti megállapodás aláírásával mintegy elismerik a győztes hatalmak az „antantbarát és demokratikus” kormányát.

Károlyiék november 7-én találkoztak a kimondottan hungarofób, és szerb-barát francia tábornokkal. A megbeszélések hangulata mindvégig fagyos volt. (Amikor Károlyi bemutatta a küldöttség tagjait, meglátva Csernyák Imre századost, a katonatanács képviselőjét, Franchet d’Espèrey gúnyosan megjegyezte: „Katonatanács? Ilyen mélyre süllyedtek?”)

A 7-i „tárgyalás” végeredménye egy diktátum volt: az ország déli részén egy demarkációs vonalat kell létesíteni, a (ténylegesen már nem létező) magyar hadsereget pedig teljesen le kell szerelni, a komplett fegyverzetet pedig át kell adni. A feltételes szerződés aláírása után a küldöttség visszament Budapestre, hogy a Nemzeti Tanács hozzájárulását kérje a konvenció aláírásához, ami 10-én meg is történt, bár a szövegtervezetet „kegyetlen csapásnak” tartották.

A katonai egyezményt november 13-án a budapesti kormány képviseletében Linder Béla bukott hadügyminiszter, a győztesek részéről pedig – Franchet d’Espèrey távollétében – Živojin Mišić „vajda”, a szerb hadsereg vezérkari főnöke, a francia Keleti Hadsereg részéről pedig Paul Henrys tábornok írták alá. A végső szövegben részletezték a demarkációs vonalat: ez Beszterce–Maros–Szeged–Szabadka–Baja–Pécs mentén húzódott. „Szépségtapaszként” az egyezmény engedélyezte, hogy a megszállt területeken a magyar közigazgatás a helyen maradhat – ezt azonban a szerbek, és a románok egy pillanatig sem vették komolyan…

Amikor ismertté vált a katonai egyezmény szövege, az óriási felháborodást váltott ki a magyar társadalomból, hiszen ez hivatkozási alapot szolgáltatott a hódító szerbek és románok számára. És ez mi, ha nem hazaárulás?

Utólag egyértelműen kijelenthető, hogy a belgrádi konvenció aláírása egy lépés volt a trianoni sírgödör felé…