Az első világháború hivatalos befejezését követően, a szomszédos államok a magyar polgári lakosság ellen – a legelemibb diplomáciai, katonai és emberiességi szabályok figyelmen kívül hagyásával – gyakorlatilag totális háborút indítottak. A megszálló hatóságok első lépése – a belgrádi katonai konvenció egyértelmű rendelkezéseivel ellentétesen – a magyar közigazgatás teljes megszüntetésének kierőszakolása volt.
A fontosabb állami, megyei és városi hivatalok magyar vezetőit karhatalommal kényszerítették hivatali helyük elhagyására, a beosztott tisztviselőket pedig fizetésmegvonással, internálással igyekeztek még a békeszerződés megkötése előtt, a Nagy-Romániára, Csehszlovákiára, illetve a délszláv államra vonatkozó hűségeskü letételére kényszeríteni. A magyar tisztviselők többsége ugyan tömegesen tagadta meg a megszállókra tett esküt, ám ezzel – a magyar kormány tényleges támogatása híján – sorsuk megpecsételődött.
A marhavagonokban érkező több mint 400 ezer menekültnek az anyaország nem tudott sem állást, sem lakást biztosítani. Akik nem találtak sehol sem segítségre, kénytelenek voltak hónapokig is a télen fűtetlen, nyáron kazánforróságú, minden higiéniát nélkülöző vasúti kocsikban várni sorsuk jobbra fordulását. Az utolsó vagonlakó 1927 februárjában hagyhatta el lakhelyét. Róluk szól ez a film.