Észak-Erdélyt az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés ítélte Magyarországnak, miután az 1920-as trianoni békeszerződés alapján egész Erdélyt és a Partiumot Romániához csatolták. Összesen 43 104 km2-es terület került vissza Magyarországhoz, benne a Székelyföld szinte teljes egésze. A lakosság csaknem 54 százaléka magyar volt.

Az 1944. augusztus 23-i román „kiugrást” követően hamarosan megszállta a román hadsereg a Székelyföldet, majd kísérletet tett arra, hogy a nagyobb városokba is bevonuljon. Csakhogy a megszálló szovjet hadsereg ezt nem engedélyezte sem Kolozsvár, sem Nagyvárad, sem Szatmárnémeti esetében. Egyébként a románok által megszállt területekről (elsősorban a Székelyföldön) a csendőrök tömegesen deportálták az otthon maradt férfiakat. Ezen kívül megjelent Brassóból egy hírhedt szabadcsapat, Gavrilă Olteanu különítménye („Iuliu Maniu” Erdélyi Önkéntes Ezred), amely végig fosztogatta Háromszék, Csík és Gyergyó vármegyéket, emellett pedig szeptember 26-án Szárazajtán (13 halott – kettő székelyt szabályosan lefejeztek!) és október 8-án Csíkszentdomokoson (11 halott) tömegvérengzéseket hajtottak végre.

A szenvedések akkor értek véget, amikor – hely hiányában itt nem részletezhető okok miatt – 1944. november 12-én kiutasították arról a területről a román polgári közigazgatást, ahová pár héttel korábban bevonultak. Észak-Erdély magyarsága föllélegzett. Bár szovjet katonai megszállás alatt, ám a helybéli magyarság minden vármegyében létrehozott egyfajta autonóm státust. Nem hiába mondták akkor, hogy „11 kicsi köztársaság” jött létre, ahol mindenki szabadon élhette a megszokott életét. Igyekeztek önellátásra áttérni, egymás között cserekereskedelmet folytattak. Egyes források szerint Udvarhely vármegye még bélyeget is kiadott…

A „pünkösdi királyságnak” bizonyuló kvázi autonóm helyzet a nagypolitika megváltozása miatt ért véget. Romániában ugyanis 1944. augusztus 23. után királyhű katona-kormányok alakultak (először Sănătescu, majd Rădescu tábornokok vezetésével), melyekben a Román Kommunista Párt csak néhány pozíciót kapott. A szovjeteknek ez a helyzet természetesen nem tetszett. Visinszkij külügyi népbiztos szabályszerűen megzsarolta I. Mihály román királyt: vagy kinevez egy Moszkva által elvárt „baráti” kormányt (melyben már minden kulcspozíció az RKP kezében lesz) – és akkor visszakaphatja Észak-Erdélyt, vagy végleg lemondhat a területről. A király fogcsikorgatva, de március 6-án kinevezte a Groza-kormányt. „Cserébe” két nappal később Sztálin engedélyezte, hogy a román közigazgatás visszatérhessen Észak-Erdélybe.

A közigazgatás románosítása pár nap múlva elkezdődött: a 11 vármegyéből csak Csík, Udvarhely, és Háromszék megyéknek maradt magyar prefektusa (főispánja), a magyar többségű Kolozsváron a kinevezett 30 ítélőtáblai bíró között egy magyar sem volt – és a sérelmek tömkelegét még hosszan lehetne sorolni…

Kiemelt kép: 1945. március 11. A román kormány látogatóban a Szovjet Legátusnál Észak-Erdély visszacsatolása alkalmából.

Forrás: a román kommunizmus online fotótára/ fototeca.iiccmer.ro