75 évvel ezelőtt, 1947. február 10-én iratták alá a győztesek a második világháborút lezáró békeszzerződést a magyar állam képviselőivel Párizsban, a francia külügyminisztériumi palota óratermében. A feltételek és a körülmények még súlyosabbak lettek, mint amelyeket a Magyarországot a második világháborúba sodró 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-palotában ránk kényszerített „békeszerződés” tartalmazott. Erről a békediktátumról nem sokkal az aláírása után David Lloyd George, az angol delegáció vezetője a következőket mondta:

„Soha nem lesz béke Délkelet-Európában‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.[...] Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.”

A remény, hogy a győztes nagyhatalmak okulnak gőgös rövidlátásukból, amely a második világháborúhoz vezetett és másodszor már nem követnek el olyan égbekiáltó bűnt, hogy területeket és emberek millióit minden történelmi, földrajzi, etnikai és erkölcsi szempont negligálásával idegen országoknak adnak, hiúnak bizonyult. Most már a vesztes oldal sem számított, mint az első háború után, hiszen a Tiso vezette Szlovákia vagy Románia ugyanúgy Németország oldalán lépett háborúba és szintén részt vállalt a saját zsidóságának a kiirtásában. Még jutalmat is kaptak: a Felvidék és Erdély magyarlakta részeit!  

A nagyhatalmak újra elkövetett bűnös békediktáló politikája az idő múlásával mindenki számára láthatóvá vált. A fennkölt célok hangoztatásával valójában hideg hatalmi számítást és puszta erőszakot lepleztek. Gondoljunk csak a Jugoszláv háborúra, amely annyi szenvedéssel zúzta szét a párizsi békével összetákolt államot. És hol van ma már a „csehszlovák” nemzet, amelyről Benes még el tudta hitetni a naiv (vagy ostoba) békecsinálókkal, hogy létezik? És mit látunk ma Kárpátalján? Hol van Romániában az évszázadokig virágzó német kisebbség? Száz év elegendő volt az elüldözésükhöz (az utolsókat Ceausescu adta el pénzért Németországnak, a művelt nyugat legnagyobb dicsőségére). A kisebbségi létbe szorult magyarok mind Szlovákiában, mind Romániában másodrendű állampolgárként, folyamatos megaláztatásban élnek. Kárpátalján már őshonos népességnek sem számítunk! Egyedül Szerbiában alakul reménykeltően a magyarok sorsa.

Az 1947. február hó 10. napján kelt békeszerződést a magyar országgyűlés 1947. évi XVIII. törvényként fogadta el és szeptember 15-én lépett hatályba. Ez lett a második Trianonunk. Az akkor még létező csehszlovákok ráadásul elérték, hogy az „ősi szlovák város”, Pozsony védelmére nagyobb hídfőt kaphassanak, ezért további három falut: Dunacsúnyt, Horvátfalut és Oroszvárt is elcsatolták Magyarországtól. A Versailles-i dokumentummal ellentétben az 1947 évi békeszerződés már nem tartalmazott semmilyen kisebbségvédelmi rendelkezés!!! A hatalmas jóvátételi kötelezettség mellett hazánk függetlensége is oda lett. Szovjet megszállási övezetté váltunk és alig maradt lehetőségünk a határon túl rekedt magyarjaink védelmére. A hatalmat megkaparintó kommunista vezetés pedig teljesen le is mondott a képviseletükről…

Dr. Tóth László

Fotó: Gyöngyösi János külügyminiszter Párizsban aláírja a békeszerződést, 1947. február 10-én